A VALLÁSI TÜRELEM ÉS
A VALLÁSI SOKSZÍNŰSÉG

Eltekintve az általános tradíción belüli külön iskolák kifejlődésétől, a fejlett társadalmakban ugyancsak gyakori jelenség a szándékos és tudatos elszakadás az ortodoxiától. A keresztények, a zsidók és a muszlimok feloszlanak ortodoxokra (minden iskolán belül) és szakadár csoportokra, amelyek eltérő vallásgyakorlatot követnek, más meggyőződéseket fogadnak el, és megteremtik a saját külön intézményeiket. A nonkonformizmus leginkább olyan kontextusokban fedezhető fel, ahol vallási kizárólagosság uralkodik: vagyis az egyénnek, ha az egyik vallás követője, le kell mondania az összes többihez való tartozásról – ami a keresztény tradícióban szigorúan előírt kötelezettség. Ahogy néhány európai kormány beszüntette bizonyos vallási formák előírását az alattvalói számára, és ahogy – legalábbis hivatalosan – bizonyos mértékben enyhítették a diszkriminatív kedvezést valamely vallás javára, a helyzet ezekben az országokban kezdte jobban megközelíteni az Egyesült Államokban uralkodó állapotokat. Így létrejött egy olyan helyzet, amelyet „vallásos pluralizmus” néven lehet leírni. Ám a vallások hivatalos egyenlőségének egy adott társadalomban – a törvény előtti egyenlőség, ahogy gyakran emlegetik – nem kellene lepleznie azt a tényt, hogy nemritkán fennmarad a diszkrimináció valamilyen szempontból. Angliában számos törvény tartja fenn az anglikán egyház felsőbbrendűségét, a törvény által intézményesített egyházét, amelynek a mindenkori uralkodó a feje. Sok anglikán püspök ül alanyi jogon a törvényhozás Felsőházában, és a püspöki kinevezések a miniszterelnök jogkörébe tartoznak – a kivételező kezelés más indikátorai mellett. Más európai országokban különféle diszkriminatív intézkedések szolgálják egy vagy több tradicionális egyház érdekeit más nonkonformista csoportokkal vagy új vallási csoportosulásokkal szemben. A vallásgyakorlás általánosan szabadságot élvez Európában, de különböző vallási csoportosulásokat az állam még mindig különböző módon kezel, és meg kell küzdeniük a gyakran ellenséges tömegmédiával, amely arra törekszik, hogy felszítsa a nyilvánosság gyanakvását minden ismeretlennel szemben a vallás terén. Az ilyen megkülönböztető bánásmód és a kapcsolódó ellenségesség legalább részben azoknak a normatívákhoz való ragaszkodásából származik, akik hagyományosan, mint „szakértők”, a vallás definiálásával és jellemzőinek meghatározásával foglalkoztak. Ezért az összes társadalom örökségének része egy vallásra vonatkozó megtanult nyelvezet, amely magán hordozza a vallási elkötelezettség normatív bélyegét. A vallás lényegi elemeinek korai definícióiban és leírásaiban gyakran használtak olyan kifejezéseket, amelyeket a megfogalmazóik vallási tradícióiból kölcsönöztek. A társadalomtudósok számára könnyen felismerhető, hogy egy adott vallásra jellemző sajátságos kifejezések alkalmazása torzítja más vallások leírását, és sok esetben helytelen feltételezések fordulhatnak elő ezek jellegéről és mibenlétéről. Egy adott kulturális és vallási tradíció keretében kibontakozott fogalmak torzítják a funkcionálisan azonos, formálisan azonban eltérő vallási elemeket egy másik tradícióban. Ilyen helytelen szóhasználatra példák: „a buddhista egyház”, „a muszlim papság” vagy (a Szentháromságra hivatkozva) „keresztény istenek”. Az „egyház” és a „papság” kifejezések erőteljes konkrét kulturális és strukturális mellékzöngéket hordoznak, és a jelenségek, amelyekre alkalmazzák őket, sok szempontból különböznek más vallási rendszerekbeli funkcionális megfelelőiktől. Az ezek jellemzésére használt intellektuális, ideológiai, erkölcsi és szervezeti tulajdonságok kifejezetten a keresztény tradícióba tartoznak, e kifejezések használata mindenképpen zűrzavarhoz, félreértelmezéshez és hamis elvárásokhoz vezet más vallások esetében, és ennek következménye a gyanakvás és talán az ellenségesség.