A vallások tudományos tanulmányozása annak történelmi ténynek köszönhetően kezdődött el a nyugati világban a 19. század elején, hogy a 18. századi Európa felvilágosodási időszakának filozófusai inspiráló hatást fejtettek ki a gondolkodásra. Amikor a felfedezők és misszionáriusok által összegyűjtött új információk az ősi vallási tradíciókkal (különösen az indiai és a távol-keleti filozófiákkal) kapcsolatban eljutottak az európai tudományos körökbe, szükségessé vált, hogy újradefiniálják magának a vallásnak a definícióját.
A fogalomba, amely addig csak a kereszténységre és a judaizmusra – és néha az iszlámra is – vonatkozott, elkezdtek olyan keleti vallási filozófiákat is belevonni, mint a hinduizmus, a buddhizmus, a konfucianizmus, a taoizmus, a sintoizmus, a zoroasztrizmus stb. Az új tárgy, az úgynevezett „vallástörténet” vagy „összehasonlító vallástudomány” általánossá és megközelítését tekintve összehasonlítóvá vált.
A vallás fenomenológiája mint a téma egyik fő ága olyan változatosságot mutatott, hogy a vallások tanulmányozói nehezen tudtak tömör definíciót adni – amely ugyanakkor magában foglalja a legtöbb lényegi dolgot a vallásossággal kapcsolatban, és érvényes a világ bármelyik írástudó és írástudatlan vallására. A vallás definiálására irányuló számos erőfeszítés egyike az „Isten” vagy az „istenség” fogalmának kritériumán alapult, amíg tudósok fel nem fedezték, hogy a buddhizmus, amely az egyik úgynevezett világvallás – legalábbis elméletben –, próbálja kihangsúlyozni a különleges megjelölését mint „ateista” vallás.
A vallás szűk fogalmát, amelyet gyakrabban hangoztatnak a kormánytisztviselők, mint a vallástudósok, a mai modern világban újra kell gondolni. A „religion” (vallás) szó, amely valamilyen formában megtalálható a legtöbb európai, azaz germán, újlatin és szláv nyelvben, a latin „religio” szóból ered. Ez a fogalom magában foglalja azt az elképzelést, hogy az ember függ valamiféle „istenitől”. A latin „cuius regio eius religio” elv ennek megfelelően azt jelentette, hogy a császárnak vagy a fejedelemnek a 16. századtól hatalmában állt meghatározni, hogy az alattvalói milyen formában gyakorolják a hitüket, és hogyan viselkedjenek a reformáció utáni Európában. Ugyanakkor az ilyen isteni vagy szociális „kötelékek” létezésének egész problémája nagyon nyugati, és ez az elképzelés valójában teljesen hiányzik a világ számos kultúrájából.
Tehát ezt a fajta nyugati feltételezést a vallásról csak erőszakkal lehet ráhúzni az ősi keleti vallási-filozófiai tradíciókra. Még olyan kijelentés is elhangzott, hogy a kínai világnézetek három fő változata – a taoizmus, a konfucianizmus és a buddhizmus – egyáltalán nem vallás a szó nyugati értelmében, hanem inkább „három Tao” vagy „három út”, azonos céllal, ami a jang és a jin közötti harmónia elve.
Más szóval, számos kultúra van a világban, amelyek annak ellenére nagyon vallásosnak tűnnek, hogy a nyelvükben nincsenek meg a „religio” által felölelt fogalmak. Ez különösen vonatkozik a régi és az új világ északi kultúráira, amelyek körében helyszíni munkát végeztünk: az emberek animisztikus és sámáni rituálékat folytatnak anélkül, hogy vallásnak neveznék ezeket. 1994-ben egy nanáj sámánnő Délkelet-Szibériában, az Amur alsó folyásánál tett nekünk egy kijelentést, amelyet tipikus példaként idézhetünk: „A kereszténység egy orosz dolog. Nekünk csak a sámánjaink vannak.”
Egy másik jelenlegi probléma a vallások számos jelenkori funkcionális alternatívájának szerepével kapcsolatos. A közelmúltbeli világtörténelem azt mutatja, hogy az olyan erőfeszítések, mint a kommunizmus, a marxizmus és a maoizmus, amelyek létre akartak hozni egy „nemvallásos” államot és társadalmat, meglehetősen sikertelenek. Világosan megmutatkozott, hogy az emberi elmét jobban érdeklik a vallási ügyek, mint ahogy azt az elmúlt és a jelenlegi században született materialista és antropocentrikus különféle ideológiákban gondolták.
