E század második felében rengeteg „új vallás” született mind Észak-Amerikában, mind pedig Európában. A közönségtájékoztatásban gyakran „kultuszoknak” nevezték őket, és olyan csoportokat soroltak ide, mint a Hare Krisna, a 3HO, az Egyesítő Egyház, a transzcendentális meditáció és a Szcientológia. Az „új vallások” általában olyan szenzációhajhász kijelentések miatt kerültek a közönségtájékoztatás fókuszába, miszerint az új vallási közösségek tagjai nem saját választásuk alapján, hanem „programozás” vagy „agymosás” miatt maradnak a közösségben. Az ilyen kijelentésekkel tudományos vizsgálatok (Eileen Barker, The Making of a Moonie, Oxford, 1984), továbbá kormányvizsgálatok (Hill-féle jelentés, “Mind-Development Groups, Sects, and Cults in Ontario,” 1980) is foglalkoztak. Bár e megbízható tudományos és kormányvizsgálatok nem találtak semmilyen alapot ilyen vádakra, ezek az előítéletes elképzelések mégis léteznek.
Amikor az 1960-as és 1970-es években a vallástudósok az „új vallási közösségek” tanulmányozásába kezdtek, sok említésre méltó megfigyelést tettek. Ezek a tanulmányok áthúzódtak az 1980-as és 1990-es évekbe, és vizsgálataikat kiterjesztették a világ más részeire is.
Az „új vallások” közül sok valójában nem volt „új”, csak Észak-Amerikának volt új. Például a Hare Krisna-mozgalmat gyakran tekintik „új vallásnak”, de az valójában csak Észak-Amerikában volt új. Indiában régóta fennálló közösség, és egy 15. századbeli hindu vallásújító, Csaitanja életéből és munkájából ered. Azóta folyamatosan létezik Indiában, de Észak-Amerikába csak az 1960-as években jutott el. Ugyanez a helyzet számos más új vallási mozgalommal is, amelyek a keleti hindu, buddhista és szikh tradíciókból származnak.
Néhány „új vallás” a régi vallások elfelejtett vagy mellőzött aspektusainak felújításából ered, gyakran a muszlim, zsidó és keresztény hit misztikus és meditatív dimenzióiból. Például Kanada első „deprogramozási” esete egy Waterlooi Egyetemen végzett fiatal nő volt, aki csatlakozott egy katolikus karizmatikus közösséghez az ontarióbeli Orangeville-ben.
Sok „új vallás” alakult ki a hittérítő kereszténység vagy a hittérítő iszlám és bennszülött afrikai és ázsiai tradíciók találkozásából. Amikor ezek a csoportok terjeszteni kezdték a hitüket Észak-Amerikában, ezt riadalom fogadta, mivel az újabb közösségek egyes meggyőződései a régebbi felekezetek számára „eretneknek” számítanak. Néhány ilyen szintetikus mozgalom – mint például az Egyesítő Egyház – a keresztény missziós világban gyökeredzik, de a bennszülött vagy tradicionális vallások elemeit, illetve „új kinyilatkoztatásokat” is beépít. Analóg ezzel a baháj tradíció, amely az iszlám tradícióból bukkan elő, de tartalmaz „új kinyilatkoztatást” is.
Némelyik új vallás általában véve „új” volt, például a Szcientológia és a Prosperos. (Lásd Robert Ellwood, Jr., Religious and Spiritual Groups in Modern America, Englewood Cliffs, NJ: 1973.) Mégis, még ezekben az esetekben is megtaláljuk a teljes újdonság visszautasítását, például, amikor L. Ron Hubbard kijelenti, hogy a Szcientológia „Sziddhárta Buddha működésének közvetlen kiterjesztése”. (Önkéntes lelkészek kézikönyve) Így még ezekben az esetekben is vannak olyan meggyőződési, gyakorlatbeli, inspirációs vagy rituális elemek, amelyeknek régebbi és/vagy más tradíciókban elődei vagy párhuzamai vannak.
Bár az „új vallások” olyan jelenségeket hoztak felszínre a vallástudósok társadalma számára, amelyek ellentmondtak néhány konvencionális akadémiai képzetnek, tudomásom szerint egyetlen vallástudósnak sincs semmiféle kétsége afelől, hogy az „új vallások” esetében vallási jelenségekkel van dolgunk.
A vallástörténészek felhívják a figyelmet arra, hogy folyamatosan születnek „új vallási mozgalmak”. Például rámutattak, hogy a 19. századi Amerikában országszerte bukkantak fel „új vallási mozgalmak”, a 20. századi Japánban pedig különösen a II. világháború után figyeltek meg hasonló jelenséget. A 19. századi amerikai esetek többnyire a kereszténység különböző olvasatai voltak, de mindazonáltal „újak”. (Lásd Mary Farrell Bednarowski, New Religions and the Theological Imagination in America, Bloomington, IN: 1989.) Ekkor jelentek meg a shakerek és a kvékerek, a mormonok és az Új Fény követői, az Oneida és az Új Harmónia közösség, valamint ezernyi más vallás. Japán esetében a legtöbb új vallási mozgalom gyökere a buddhizmusból eredt, legismertebb közülük a Szóka Gakkai. Ennek alapján a történészek a következő összefüggésekre világítanak rá: (i) bár folyamatosan születnek új vallási mozgalmak, ezek általában igen rövid életűek. Miután egy karizmatikus, profetikus vagy kinyilatkoztatásokat tevő személyiség körül megszületnek, gyakran 2-3 év alatt eltűnnek. Viszont (ii) azt a néhányat, amely fennmaradt, végül teljesen törvényes vallási tradícióként ismerték el. Vegyük például a mormonokat, Krisztus Egyházát (keresztény tudomány) és a hetednapi adventistákat, akiket 19. századi születésükkor széles körben támadtak, de most „törvényes” vallási közösségként ismerik el őket. A baháj közösség egy nem észak-amerikai példa ugyanerre a jelenségre, csakúgy, mint a buddhista gyökerű Szóka Gakkai Japánban.
A vallásszociológusok egy másik fontos jelenséget is megfigyeltek. A korábbi észak-amerikai új vallási mozgalmak más társadalmi rétegekben terjedtek el, mint a késő 20. századiak. Új vallási mozgalmak jellemzően a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű rétegekben születnek. Ez a jelenség könnyen megfigyelhető. Ha végigsétálunk az amerikai városok gettóin (vagy Latin-Amerika faveláin, esetleg az Afrika nagyvárosait körülvevő földfoglaló városokon), vagy felkeressük a falusi szegényeket, rengeteg kevéssé ismert vallási csoportosulást fedezünk fel. Csak ezeken a területeken nem fordítanak különösebb figyelmet rájuk. A késő 20. századi vallási mozgalmakban új elemként jelent meg, hogy más társadalmi osztályokat vonzottak magukhoz: a közép- és felső középosztály fiataljait. (Lásd Bryan Wilson, The Social Impact of New Religious Movements, New York, 1981.) Könnyen elképzelhető a közép- vagy felsőbb osztálybeli szülők elkeseredése, amikor megtudják, hogy 25 éves fiuk, aki a Harvardon végzett, most egy koreai messiás követője, vagy hogy 24 éves lányuk, aki a Torontói Egyetemen végzett, most „Hare Krisnát” énekel a repülőtéren. De a történelemből tudjuk – például Szent Tamást szülei egy évig fogva tartották, amikor dominikánussá, majd pedig egy új vallási rend tagjává akart válni –, hogy gyakran történtek ilyen reakciók, amikor immár felnőtt gyerekek új vagy szokatlan vallási tradíciókhoz csatlakoztak. Az 1960-as és 1970-es évek népszerű új vallásaihoz vonzott felnőtt ifjak nem voltak sem szegények, sem a társadalom szélére szorultak. Közép- és felső középosztályból származtak. Ezenfelül ezek a mozgalmak általában sokkal kisebbek voltak, mint amit a média beszámolói sejtettek. Kanadában például sok új vallási közösség tagsága sokkal inkább százakban vagy ezrekben volt mérhető, nem pedig tíz- vagy százezrekben, ahogy azt ezen új közösségek ellenfelei gyakran hangoztatták. Természetesen emellett volt néhány kanadai csoport, amely nagyobb tagságot tudhatott magáénak.
Bár az „új vallások” olyan jelenségeket hoztak felszínre a vallástudósok társadalma számára, amelyek ellentmondtak néhány konvencionális akadémiai képzetnek, tudomásom szerint egyetlen vallástudósnak sincs semmiféle kétsége afelől, hogy az „új vallások” esetében vallási jelenségekkel van dolgunk. Noha az gyakran volt nagyobb nyilvános viták tárgya, hogy „jó vallásról” vagy „rossz vallásról” van-e szó, a vallástudósok azt sosem vonták kétségbe, hogy vallási jelenségekkel találkozunk. (Lásd J. Gordon Melton, Encyclopedic Handbook of Cults in America, New York, 1986 és The Encyclopedia of American Religions, Detroit, 1989, amely tartalmazza az „új vallásokat”.)
