Az utóbbi harminc évben a hittagadás újra a nyilvánosságot, valamint az egyént érintő ügy lett, bár, ahogy említettük, a jelenkori hitehagyottakhoz való hozzáállás kevéssé hasonlít a régihez. Az 1960-as évek óta sokféle új vallási mozgalom jelent meg minden modern, demokratikus társadalomban. E kisebbségi vallási mozgalmak közül sokan „maximális” követeléseket támasztanak a tagjaikkal szemben, elvárva az abszolút elkötelezettséget a vallási tanítások iránt, és a teljes odaadást a vallásos közösség felé. Más új vallások nem kívánják, hogy minden tagjuk teljesen merüljön bele a közösségi életükbe és a missziójukba, viszont elvárják a hitelvek, az etikai standardok és a rituális előírások szigorú betartását. Bizonyos, hogy minden új vallásnak vannak olyan hitelvei és gyakorlatai, amelyek eltérnek a bevett vallásokétól. E szigorú előírások fényében nem meglepő, hogy azok közül, akik bekapcsolódnak egy bizonyos vallási mozgalomba, egyesek hamarosan úgy döntenek, hogy az mégsem nekik való, és otthagyják. Távozásuk általában észrevétlen marad, mert a legtöbb ilyen személy pozitívnak értékeli a múltbeli tapasztalatát, és úgy tekint rá, hogy az spirituális fejlődésének egyik lépése volt.
De a fentiekkel ellentétben, az önkéntesen távozók között van néhány olyan, akik nagy ismertségre tesznek szert azzal, hogy nyilvánosan támadják egykori vallási kötődéseiket és tevékenységeiket a sajtóban és a bíróságokon. Mivel szívesen fogadott információforrások annak a közönségnek a részéről, amely egyrészt kíváncsi, másrészt félelemmel tekint ezekre az ismeretlen új vallásokra, ezek a hitüket elhagyó személyek gyakran nagy nyilvánosságot kapnak, nem pedig társadalmi kitaszítást. De mint alább látni fogjuk, sem egy új vallási mozgalom csendesen elismerést mutató korábbi tagja, sem zajosan sértődött hitehagyottjai nem tekinthetők egy olyan vallási mozgalom objektív és hiteles tolmácsolójának, amelynek korábban tagjai voltak.
IV.I. A távozás típusai
Van egy széles körben elterjedt tévhit a nagyközönségben, hogy az új vallási mozgalmakból csak kevés távozás történik önkéntesen és pozitív tapasztalatokkal. Az az elképzelés, hogy az új vallások rendkívül szabályozott csoportok, ahol a tagok gondolatait és cselekedeteit különféle „elmekontroll”-technikákkal kontrollálják, mélyen beépült a közhiedelembe, köszönhetően a média volt tagokról szóló horrorisztikus történeteinek és a szektaellenes csoportok propagandájának. Az új vallási mozgalmak sok korai tudományos leírása is fenntartotta ezt a téves elképzelést azzal, hogy a kutatást szinte kizárólag olyan hitehagyottakra alapozta, akiket erőszakkal elszakítottak korábbi vallási kötődéseiktől – akár kényszerítő deprogramozással, akár kórházi kényszerkezeléssel. De a közelmúltban megjelent több tudományos tanulmány (pl. James A. Beckford, Cult Controversies: The Societal Response to New Religious Movements, London: Tavistock Publications, 1985; Stuart A. Wright, Leaving Cults: The Dynamics of Defection, Washington, D.C.: Society for the Scientific Study of Religion, 1987) világosan kimutatta, hogy két nagyon különböző típusú hittagadás létezik, amelyek azután az új vallási mozgalmak két nagyon különböző értékeléséhez vezetnek a hitehagyottak által.
Az új vallási mozgalmak elhagyása csak nagyon kevés esetben kényszerített hittagadás eredménye. Az erőszakos igyekezet, hogy egy bizonyos személyt „kimentsenek” egy új vallási mozgalomból, mindig kívülállók részéről történik. Az olyan rokonok, akik ellenzik, hogy az illető részt vegyen egy új vallásban, kettős problémával állnak szemben: miért csatlakozott a személy, és hogyan lehet a személyt elszakítani attól a vallástól.
Az első kérdésre jellemzően azt a választ adják, hogy bizonyára „agymosás” történt, ami azután igazol egy „deprogramozásos” megoldást a második problémára. Az agymosásról szóló elképzelés „megmagyarázza”, hogy az új valláshoz csatlakozó személy miért tette magáévá, és miért védi a kívülálló számára annyira abszurdnak tűnő meggyőződéseket és gyakorlatokat. Az illetőt különféle pszichológiai és szociológiai elmekontroll-technikák áldozatának látja. Ebben a helyzetben az egyetlen lehetőség a személy megmentésére valamilyen drámai beavatkozás, amely kiszabadítja az illetőt egy ilyesfajta rabigából. Az emberrablás és a deprogramozás vagy a törvényes gyámság és a kórházi kényszerkezelés is elfogadható eszköz az új vallások félrevezetett és manipulált követőinek megmentésére. Ilyen vagy olyan formában, minden ilyen „megmentési műveletnek” állítólagos agymosás és a deprogramozás igazolása az alapja.
A közvélekedéssel ellentétben, az új vallási mozgalmakat elhagyók túlnyomó többsége saját elhatározásából távozik. Ezenkívül az önként távozók nagy többsége gyakran pozitívan beszél a múltbeli tapasztalatainak bizonyos aspektusairól.
És mivel a médiában és a korábbi vallási társaik elleni jogi eljárásokban jól láthatóan ott vannak az emberek szeme előtt, ezek a kényszerből hitehagyott személyek segítettek az új vallási mozgalmak körüli vitákat táplálni. Ezek a „szektatúlélők” könnyen hozzáférhető forró híranyagot biztosítanak a médiának, és gyakran ez az egyetlen elérhető információforrás az új vallási mozgalmakról a nagyközönség számára. Ebben a szakaszban az agymosás és a deprogramozás közötti logikai kapcsolat fordítva működik. Éppen az a tény, hogy a deprogramozási folyamat „működik”, az aggódó kívülállók és egyes korábbi tagok szemében bizonyítékként szolgál arra, hogy korábban agymosás történt. A deprogramozás által okozott váratlan és gyökeres változás a hitükben és a viselkedésükben világos bizonyíték arra, hogy a visszatérített egyén tényleg áldozata, sőt foglya volt egy rosszindulatú vallásnak. Továbbá az a tény, hogy a nyilvánosság előtt a történet úgy jelenik meg, hogy „szeretteik most visszakapták őket”, azt sugallja, hogy mások is forduljanak a szektaellenes szervezetekhez, hogy „visszaszerezzék gyermekeiket”. Ily módon, a hitehagyottak egy kis százaléka és a „megmentőik” formálják (helyesebben eltorzítják) az új vallási mozgalmak összes elhagyójával kapcsolatban élő közfelfogást.
A közvélekedéssel ellentétben, az új vallási mozgalmakat elhagyók túlnyomó többsége saját elhatározásából távozik. Ezenkívül az önként távozók nagy többsége gyakran pozitívan beszél a múltbeli tapasztalatainak bizonyos aspektusairól. Bár készséggel rámutatnak, hogy egy adott vallási mozgalom milyen területeken nem felelt meg a személyes elvárásaiknak és szellemi szükségleteiknek, sok önkéntes távozó talál kifejezett értékeket is korábbi vallási kötődésében és tevékenységeiben.
Az új vallási mozgalmak egyes önkéntes hitehagyottai viszont mély keserűséggel távoznak, és élesen kritizálják korábbi vallási kötődésüket és tevékenységeiket. Az általuk egykor kedvelt vallási csoportból való kiválásuk dinamikája megfelel a házastársak elkeseredett különválásának és a válásnak. Mind a házasság, mind a vallás jelentős elkötelezettséget kíván. Minél erősebb a kötődés, annál traumatikusabb a szakítás. Minél hosszabb a kapcsolat, annál nagyobb a késztetés, hogy valaki a másik felet hibáztassa a kapcsolat felbomlása miatt. Az új vallási mozgalmak hosszú ideje és intenzíven részt vevő tagjai, akik azután kiábrándulnak a vallásukból, gyakran kizárólag korábbi vallási közösségüket és tevékenységeiket hibáztatják. A kis hibákat is hatalmas gonoszsággá nagyítják fel. A személyes csalódásaikat rosszindulatú árulásként állítják be. Akár hihetetlen valótlanságokat is állítanak, csak hogy ártsanak korábbi vallásuknak. Nem meglepő, hogy ezek a hitehagyottak a tettük után gyakran ugyanolyan agymosási történeteket adnak elő, amilyet új vallási mozgalmakból való erőszakos eltávolítások igazolására általában használni szoktak.
IV.II. Visszatérési taktikák
A korábbi vallási közösségből és tevékenységekből való kilépés csak az egyik fele annak, amikor valaki feladja hitét egy új vallási mozgalomban. A hitehagyott, akár önkéntes, akár kényszerített, szembenéz azzal a még félelmetesebb feladattal, hogy visszatérjen a domináns kultúrába, és ott új identitást és világnézetet alakítson ki. A visszatérés csak ritkán jelenti azt, hogy egyszerűen visszatér a korábbi életmódjához és világnézetéhez az új vallási mozgalomhoz való csatlakozás előttről. A „tékozló” fiú vagy lány más személyként tér vissza, egy egész sor tapasztalattal, amelyet valahogy meg kell magyarázni, és integrálni kell egy új pszichológiai és társadalmi helyzetbe. Az átállást gyakran befolyásolják családi viszonyok, társadalmi hálózatok, vallási csoportok, oktatási intézmények és szektaellenes szervezetek. Nem meglepő, hogy ezeknek a csoportoknak a befolyása jelentős hatással van arra, hogy a hitehagyott hogyan értelmezi múltbeli vallási tevékenységeit és kötődéseit.
Függetlenül attól, hogy milyen módon távoznak, a hitehagyottaknak meg kell magyarázniuk azt is, hogy korábban miért csatlakoztak, azután pedig miért hagytak el egy nem hagyományos vallási mozgalmat. A vágyott önigazolást gyakran kapják meg szektaellenes szervezetektől vagy fundamentalista vallási csoportoktól. Ezek mind az agymosási magyarázatot adják nekik az új vallási mozgalomhoz való hirtelen csatlakozásuk és ugyanilyen hirtelen távozásuk okainak megvilágítására. Az ilyen csoportok által nyújtott információk rendszerint nagyon negatívak és előítéletektől terhesek az elhagyott szervezettel szemben. Pontosabban, ezek a csoportok egy közvetítő nyelvet adnak a szájukba a becsábításukról és a megszabadulásukról szóló történeteik elmondásához. Számos társadalomtudós mutatott rá, hogy ezek a „szektatúlélési” történetek igencsak stilizált beszámolók, amelyek máshonnan vett fogság–megszabadulás sztorik hatásáról árulkodnak – mindegyik egy begyakorolt beszámoló, amely társadalmi elszigetelődésről, érzelmi manipulációról, fizikai szükségletek megvonásáról, gazdasági kizsákmányolásról és hipnotikus kontrollról szól. Ezek az „atrocitástörténetek” egyrészt felmentik a hitehagyottat, másrészt irracionális hittel és erkölcstelen viselkedéssel vádolják az új vallást. Éltetik és formálják a közvéleményt, hogy az az új vallásokat veszélyesnek tartsa a vallásszabadságra és a polgári rendre nézve. Ennek a negatív sajtónak a fényében azok a hitehagyottak is, akiket közvetlenül nem befolyásolnak szektaellenes szervezetek vagy fundamentalista vallási csoportok, gyakran a negatív beállítás hatása alá kerülnek azzal a vallással kapcsolatban, ahonnan távoztak.
