A hittagadás (aposztázia) görög megfelelője (aposztaszia) eredetileg azt jelentette, hogy felkelés vagy elkülönülés. A vallással kapcsolatban való használata azt jelenti, hogy valaki szándékosan elhagyja a vallását. A hittagadás szorosan kapcsolódik az eretnekséghez, amikor az ortodox formák elutasításáról van szó heterodox meggyőződések és gyakorlatok miatt, és egy adott vallásban ezt egyszerűen az igaz hit határozott megtagadásának szokták tekinteni. Mint ilyet, látnunk kell azt, hogy a hittagadást inkább közösségi, nem pedig személyes eseménynek kell tekinteni. A hittagadás nem magánjellegű vallási kétségekre vonatkozik, vagy vallási gyakorlatok elmulasztására. A hittagadás az illető korábbi vallási meggyőződéseinek és gyakorlatainak nyilvános megtagadását és elítélését jelenti. A hitehagyott gyakran másik hitre tér át, de megtörténhet, hogy felad mindenfajta vallást.
III.I. Hittagadás a hellenisztikus zsidóságnál
A héber Biblia súlyosan elítéli azoknak az ókori izraelitáknak a nemzeti hittagadását, akik újra és újra visszatértek ahhoz a többistenhitű valláshoz és kultúrához, amelyből eredetileg származtak. De az első egyéni hittagadási cselekmények Antiokhosz Epiphanész uralkodása (kb. i. e. 175–164) alatt történtek, amikor ez a pogány császár kényszerítette a zsidókat, hogy Isten imádatát megtagadva görög isteneket imádjanak. A hellenisztikus kultúra szenvedélye mély nyomot hagyott a zsidó vallásban és kultúrában, amíg a Maccabeus-felkelés sikeresen helyre nem állította a zsidó törvényeket és a zsidó nemzettudatot. Szórványosan folytatódott a hittagadás, de a zsidó törvények feladása nagyon szigorú elítéléssel találta magát szembe a zsidó közösségen belül.
A későbbi római uralom idején a zsidóknak megengedték, hogy vallásukat szabadon gyakorolják a zsidó tetrarchia névleges politikai irányítása alatt. A szektariánus mozgalmak éltek és virultak ezen időszak alatt, de egyikük sem volt olyan erős, mint a keresztény mozgalom, amely idővel teljesen elszakadt a judaizmustól. A szektariánusokat és a keresztényeket egyaránt hitehagyottként bélyegezték meg. Sőt ezt a fajta hittagadást nemcsak vallási, hanem politikai módon is elítélték, mivel a zsidóknál a vallás és a nemzeti hovatartozás egybeolvadt. A hittagadás egyrészt állam elleni bűncselekménynek, másrészt Isten elleni bűnnek számított. A hitehagyottat megfosztották mind az üdvözüléstől, mind a nemzeti hovatartozásától.
III.II. Hittagadás a pogány vallásokban
Általánosságban a kizárólagosság fogalma idegen volt a görög és római vallásokban, tekintve többistenhitű jellegüket. A pogány kultuszok nem közösítették ki azokat a tagjaikat, akik rivális vallási tradíciókhoz vagy filozófiai körökhöz kötődtek. Viszont a világi hatóságok gyakran hivatalosan elismerték a pogány vallások isteneit, és az állam jóllétével kötötték össze őket. Ilyen esetekben a politikailag elismert vallások nyilvános elhagyása nyilvános bírálatot, sőt állam által támogatott üldöztetést vont maga után. A görög Keleten a keresztényeket ateizmussal vádolták, mert elutasították a nép isteneit. A latin Nyugaton a keresztényeket őseik vallásának elhagyásával vádolták. Mindkét vád esetében a korai keresztényeket, akik elutasították a köztiszteletnek örvendő istenek tiszteletét, állam elleni lázadásért ítélték el, és gyakran üldözték. Röviden, a hittagadás csak akkor vált problémává a pogány társadalmakban, amikor valaki az ősök szokásait vagy az állami szinten elismert isteneket elutasította.
III.III. Hittagadás a keresztény egyházban
Sok korai zsidóból és pogányból lett keresztény továbbra is követte a zsidó rituális törvényeket, vagy részt vett a pogány vallási ünnepeken. Kezdetben az, hogy az emberek folytatták a korábbi vallási szokásaikat, nem számított hittagadásnak. A hittagadás csak akkor vált határozott problémává, amikor a keresztény egyház szakított a kereszténység zsidó és gnosztikus formáival. Már az Újtestamentumban összekötik a hittagadást a hamis tanítókkal és prófétákkal, akiknek megjelenése jelzi majd a korszak apokaliptikus végét. A korai évszázadokban a hittagadás nagyrészt belső probléma volt, mert az ortodox kereszténység elkülönítette magát az eretnek és szakadár mozgalmaktól. De Konstantin megtérését követően a hittagadás polgári engedetlenséggé vált, amelyet a törvény büntetett. Így kezdődött a több mint ezer éven át tartó kölcsönös együttműködés az Egyház és az Állam között. Az Állam a kard erejét használta, hogy megvédje az Egyházat a hittagadástól, az Egyház pedig a szentírás erejét használta, hogy megvédje az Államot a lázadástól. A hitehagyottakat megfosztották állampolgári és vallási jogaiktól.
A kereszténység nyílt elhagyása ritka volt azokon a területeken, ahol az Egyház és az Állam kapcsolata szilárd volt, és még a burkolt hitehagyott mozgalmakat is aktívan elnyomták. Bőségesen alkalmazták a kínzást, hogy vallomásokat csikarjanak ki, és visszavonassák az elhajló nézeteket. A hitehagyottakat és a szakadárokat az Egyház kiátkozta, az Állam pedig üldözte.
A hittagadás nagy méretekben is előfordult a kereszténység történetében. Az úgynevezett „nagy egyházszakadás” a keleti ortodoxia és a nyugati katolicizmus között a 8. században az első nagy törést jelentette, melynek során a két csoport kölcsönösen kiátkozta egymást. A protestáns reformáció a 16. században ismét keresztényeket fordított szembe keresztényekkel. Mindegyik szektariánus csoport azt állította, hogy helyreállította az Újtestamentum valódi hitét és gyakorlatát, ezzel a kereszténység vetélytárs változatait hittagadás állapotába taszítva.
Továbbá azok a protestáns egyházak, amelyek területi monopóliumot élveztek, a vallásilag előírt kiátkozás fegyverét és a politikailag támogatott üldözést is alkalmazták riválisaik ellen, akik szintén azt állították, hogy ők követik az autentikus kereszténységet. Csak a vallásháborúk végén, a vallási türelemről hozott törvényekkel ért véget a hittagadás ilyen aktív politikai elnyomása. Hivatalos és nem hivatalos vallási szankciókat továbbra is alkalmaztak, a kiátkozástól és az öröklésből való kizárástól kezdve a megbélyegzésig és a mellőzésig.
Amint ez a rövid áttekintés is megmutatja, a hitehagyottak elítélése egyfajta „legitimációs stratégiaként” szolgált minden olyan vallás számára a múltban, amely azt állította, hogy az adott vallás a kizárólagosan elfogadható vallási meggyőződés és gyakorlat. Azokban a csoportokban, illetve területeken, ahol a politikai és vallási tekintély szorosan összefonódott, jogi és vallási szankciókat vetettek be a hittagadás ellen. A hitehagyott meg volt fosztva az állampolgári jogaitól, valamint a megváltástól. A hitehagyottra úgy tekintettek, mint a hamisság és az erkölcstelenség terjesztőjére, amelyek veszélyeztették a vallási közösség tisztaságát és a politikai rend stabilitását.
A hittagadás problematikussága egyre csökkent a modern világban, ahogy a vallási tradíciók lazítottak dogmatikai követelményeiken, és a világi társadalmak elkülönítették magukat attól, hogy valamely vallást támogassák. A vallási pluralizmus elfogadása és a vallási meggyőződés személyes üggyé válása a 20. század során jórészt megszabadította a vallásukat megváltoztatókat azoktól a jogi vagy vallási következményektől, amelyekre korábban a hitehagyottak számíthattak. A biztonság kedvéért a római katolikus egyház továbbra is fenntartja a kiátkozás fegyverét, a protestáns fundamentalisták hangot adnak az eretnekség veszélyeinek, és előfordul, hogy a hithű családok megtagadják azokat a gyermekeiket, akik más vallású házastársat választanak, vagy más hitre térnek át. De ezeknek a szankcióknak a súlya korántsem akkora a közösség vagy az egyén számára, mint régen. Ezek rituális gesztusok vallási dogmatikusok részéről, akik egy plurális és szekularizált kultúrában már elvesztették megkérdőjelezhetetlen tekintélyüket.
