VIII.I. Vallási imádat – Változásban lévő fogalom
A teisztikus vallások – köztük a hagyományos kereszténység – fontosságot tulajdonítanak a vallási imádatnak, amely nem más, mint egy istenség iránti tisztelet és hódolat formális kifejezése, alázat, az adott istenségnek való behódolás, imádság (kommunikáció az istenséggel), őt magasztaló nyilatkozatok és általa nyújtott előnyök miatti hálaadás. (A vallási imádatról alkotott régebbi nézetek része még az áldozat bemutatása – állati vagy emberi – és egy bosszúálló vagy irigy istenség kiengesztelése. De a vallási imádatra vonatkozó fogalmak megváltoztak, és a régebbi formáit – amelyeket egykor elengedhetetlennek tartottak – ma törvénybe ütközőnek tartanák. A vallási imádat eszméje mind a hagyományos egyházakon belül, mind pedig az új mozgalmak körében napjainkban is változik.) A vallási imádat hagyományos felfogása általában összekapcsolható egy istenség (vagy istenségek) vagy egy olyan személyiség posztulálásával, akire imádatot mutató beállítottságok és cselekedetek irányulnak. A vallási imádatnak ez a definíciója, amelyhez hasonlókat alkalmaztak közelmúltbeli bírósági eseteknél Angliában, szigorúan a történelmi zsidó-keresztény-iszlám vallásgyakorlat modelljére épül. A tapasztalatok azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy ilyen értelemben vett vallási imádat nem fordul elő az összes vallásnál, ahol pedig előfordul, ott jelentős különbségeket mutat, amelyekre az alábbiakban közlünk néhány példát.
VIII.II. A vallási imádatban mutatkozó különbségek – Théraváda buddhizmus
Először is: a théraváda buddhizmus – tiszta formájában – és néhány más vallás nem egy legfelsőbb istenséget ismer el, hanem valamilyen végső törvényt vagy alapelvet, amely nem követeli meg a hódolatot, a magasztalást vagy az imádatot a hívektől, és nem is támaszkodik ezekre. Általánosan elfogadott tény, hogy egy istenség nem a vallás elengedhetetlen feltétele, így – ha meg akarjuk tartani a fogalmat – a vallási imádatnak a keresztény tradícióban előírtnál átfogóbb definícióját kell elfogadnunk.
VIII.III. A vallási imádatban mutatkozó különbségek – Nicsiren-buddhizmus
Másodszor: vannak olyan vallási mozgalmak, például a Nicsiren-buddhizmusban, amelyek tagadják a felsőbb lények létezését, ugyanakkor megkívánják egy tárgy imádatát. A Szóka Gakkai buddhisták, akiknek mozgalma mintegy 15 millió hívet számlál, közülük 6 ezret Nagy-Britanniában, a Gohonzont imádják, egy mandalát, amelyen a végső igazság létfontosságú szimbólumai vagy képletei szerepelnek. A Gohonzon imádatával ezek a buddhisták áldásra számítanak. Tehát a vallási imádat keresztény értelmezéséhez hasonló fogalom úgy is előfordulhat, hogy kifejezetten tagadják egy legfelsőbb lény létezését.
VIII.IV. A vallási imádatban mutatkozó különbségek – Kvékerek
Harmadszor: a tisztelet és az alázat még a tág értelemben vett keresztény tradíción belül sem feltétlenül jelent konkrét viselkedési formákat, amilyenek például az ortodox, a római katolikus vagy az anglikán szertartásoknál megfigyelhetők, ahol előfordulhat, hogy a hívők meghajolnak, térdre vagy arcra borulnak, magasztalást, köszönetet, áldást mondanak, és esdekelve áldást igényelnek viszonzásul. A kereszténységen belül számos olyan mozgalom van, ahol más gyakorlatokat követnek. A kvékerek markáns példát szolgáltatnak erre. A kvékerek a tiszteletadás szellemében gyűlnek össze, de nem végeznek formális imádati cselekedeteket, például nincsenek előírt vagy szóbeli imák, énekek vagy zsoltárok. Gyakran az egész összejövetelük csendben zajlik le.
VIII.V. A vallási imádatban mutatkozó különbségek – Keresztény tudomány
Negyedszer: a kereszténységen belül mutatkozik egy olyan tendencia – a régen fennálló egyházakon belül és különböző viszonylag új csoportokban egyaránt –, hogy Isten eszméjét egyre inkább absztrakt fogalmakkal fejezik ki. Mivel néhány jelentősebb modern teológus újradefiniálta Isten felfogását, gyakran annak elvetésével, hogy személyként gondoljanak Istenre (lásd fent, IV.III. rész), a vallási imádat régebbi fogalmai egyesek számára anakronisztikusnak tűnnek. A közvélemény-kutatások feltárták, hogy az Istenben hívők egyre növekvő hányadánál figyelhető meg, hogy nem hiszik azt, hogy Isten egy személy, hanem úgy tartják, hogy Isten valamiféle erő. Az újonnan kialakult vallási mozgalmaknál is megfigyelhetők időnként ilyen modernebb, az istenség absztrakt felfogásához igazított „imádat”-formák. Példa erre a keresztény tudomány. Mivel ennek a mozgalomnak – amely több mint hetven évvel megelőzi a Szcientológiát – számos közös vonása van a Szcientológiával, és a keresztény tudományt már régóta vallásként ismerik el, a mozgalom vallási imádattal kapcsolatos hozzáállása már alaposabban fel van tárva. A keresztény tudományban Isten mint „Eredet”, „Élet”, „Igazság”, „Szeretet”, „Elme”, „Szellem”, „Lélek” van definiálva. Ezek a személytelen absztrakciók nem igényelnek megalázkodási és hódolati megnyilvánulásokat, és ilyen tendenciák csak korlátozottan fejeződnek ki a keresztény tudomány egyházi szertartásaiban. Mary Baker Eddy (a keresztény tudomány alapítója) vallási imádatról alkotott véleménye legjobban Tudomány és egészség – Kulcs a Szentíráshoz című könyvéből vett idézetekkel szemléltethető:
A hallható ima soha nem végzi el a spirituális megértés feladatát... A hosszú imák, a babonák és a hitvallások szárnyát szegik a szeretetnek, és emberi köntösbe öltöztetik a vallást. Bármi, ami elanyagiasítja az imádatot, kerékkötőjévé válik az ember spirituális növekedésének, és elejét veszi annak, hogy a hibáin felülemelkedve képes legyen erejét demonstrálni.
Követed-e a „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” parancsolatot? Ebben a parancsolatban sok minden benne van, még az összes, tisztán materiális érzékelés, vonzalom és imádat feladása is.
Jézus története új időszámítást teremtett, amelyet keresztény kornak nevezünk; de ő nem vezetett be semmilyen rituális imádatot.
Szomorú, hogy az istentisztelet kifejezés általánosan elkezdett nyilvános imádatot jelenteni a napi cselekedetek helyett.
Imádatunk csak annyira spirituális, amennyire felhagyunk a materiális imádattal. A spirituális ájtatosság a kereszténység lelke. Az anyag közvetítésével végzett imádat pogányság. A zsidó és más rituálék az igaz vallási imádat utánzatai és árnyékai.
Az izraeliták gondolkodása az anyag körül forgott, ahogy megpróbálták imádni a spirituálist. Számukra az anyag megfogható volt, a Szellem pedig árnyék. Arra gondoltak, hogy anyagi nézőpontból imádják a Szellemet, de ez lehetetlen volt. Lehet, hogy Jehovához folyamodtak, de nem volt bizonyíték arra, hogy imájuk meghallgatásra talált, mert nem értették meg Istent eléggé ahhoz, hogy képesek legyenek demonstrálni a gyógyító erejét.
Bár a keresztény tudomány gyülekezeteiben használják az Úr imáját, ezt az imát Eddy tanításainak megfelelően bizonyos affirmációkra fordítják le. A keresztény tudományban a csendes ima az „igazságok” affirmációja, nem esdeklés; Isten egy „Elv”, amelyet demonstrálni kell, nem egy „Lény”, akit békíteni vagy engesztelni kell. Ezért a keresztény tudományban a vallási imádatnak más a formája, hangulata és kifejeződése, mint a hagyományos egyházakban.
VIII.VI. A vallási imádat definiálása a céljain, nem pedig a formáin keresztül
A vallási imádatban mutatkozó különbségekre vonatkozó fenti megjegyzések jelzik az igényt – ha az összes megfelelő empirikus bizonyítékot számba akarjuk venni – arra, hogy a vallási imádat sokkal tágabb definíciót kapjon, mint ami egyetlen konkrét tradíció feltevéseire szorítkozik, illetve attól függ. A keresztény egyházakban tradicionális formák nem merítik ki az összes különböző módot, ahogy a vallási imádat előfordulhat, illetve elő is fordul (még a keresztény egyházakon belül is). Különbséget kell tennünk a vallási imádat külsőségei (amelyek lehetnek egyéniek, helyiek, regionálisak vagy nemzetiek) és a vallási imádat céljai között, amelyeket egyetemesnek tekinthetünk. A vallási imádat célja kapcsolatot létrehozni a hívő és a természetfeletti végső valami (lény, tárgy, elv, tényező, „lét alapja” vagy „meghatározottság”) között – bármilyen módon is képzeli el ezt a végső dolgot a vallási csoportosulás, amelyhez a hívő tartozik – a megváltás vagy megvilágosodás hívő általi végső elérése végett. Annak kihangsúlyozása, hogy az imádat meghatározó jellemzője a céljában rejlik, nyilvánvalóvá teszi a vallási imádat különböző formáinak kulturális relativitását. Ha a vallási imádatot a céljai alapján határozzuk meg, megérthetjük a végső dologról alkotott különböző elképzeléseket, a bálványoktól a transzcendentális törvényekig. Egy bálványt zsarnoki entitásként imádnak, aki szívességeket tesz, illetve sebeket ejt; egy antropomorf istenség imádata inkább egy bizalmon, de ugyanakkor függőségen is alapuló kapcsolatot hangsúlyoz; a legfelsőbb lényről alkotott kifinomultabb elképzelések imádata kevesebb hangsúlyt helyez az istenség szeszélyes érzelmeire, és kiemeli a beállítottságok harmóniájának általánosabb etikai elvekkel összhangban való keresését; egy teljesen absztrakt végső igazság, törvény vagy dimenzió imádata inkább a tudás terjedésével, a megvilágosodás elérésével és a teljes emberi potenciál valóra váltásával foglalkozik. Mindezeket a különbözőképpen megfogalmazott célokat tekinthetjük úgy, mint az ember törekvését a megváltásra, bármilyen különböző is legyen magáról a megváltásról alkotott elképzelés. A végső dolognak, az ember „létalapjának” tisztelete, bárhogy is legyen lefestve, az élet iránti tisztelet és törődés általános jellemzője, amely nem függ semmilyen kultúrához kötött viselkedési formától vagy normától.
VIII.VII. A költőiség leáldozása a vallási imádatban
A sokvallású társadalmakban a vallási imádat mibenlétének fogalmát absztrakt módon kell megadni, ha megfelelően nyugtázni akarjuk a vallási sokszínűséget. A vallás legújabb és tartós trendjei az absztrakt és könnyebben általánosítható kifejezésmód felé tartanak. Ez nemcsak a jelentősebb teológusok és a papság körében igaz, hanem számos új vallási mozgalomban is nyilvánvaló. A tudomány és technológia korában az ember könnyen képzeli el az istenséget vagy a végső dolgot úgy, hogy az jobban összhangban legyen a tudományos és technikai tapasztalatokkal, még akkor is, ha ez a nyelvezet és fogalomalkotás ellentétben áll a hagyományos költői képekkel, amelyek egykor a vallási kifejezésmódot jellemezték. A költőiséget egyre inkább elhagyják, de nemcsak az új mozgalmakban, hanem az úgynevezett hagyományos egyházakban is, ahogy azt láthatjuk a római katolikus egyház liturgiájának reformjaiból a II. vatikáni zsinat óta, és abból is, hogy az anglikán imakönyvet prózaibb, hétköznapibb és köznyelvibb kifejezésformák váltották fel. Ezeken az egyházakon kívül a semmilyen hagyománytisztelet szükségessége által nem kötött mozgalmakban az új nyelv és új liturgiai formák megteremtése még nagyobb szabadságot élvez. E mozgalmak között találjuk a Szcientológiát is.
VIII.VIII. A kommunikáció mint vallási imádat
A Szcientológia teljesen absztrakt fogalmat tár elénk a Legfelsőbb Lényről, a Nyolcadik dinamika formájában. A szcientológusok igyekszenek tudatosságukat és megértésüket a létezés összes dimenziójára kiterjeszteni, azzal a céllal, hogy segítséget nyújtsanak – és részesek legyenek – a Legfelsőbb Lény vagy a Végtelen túlélésében. A szcientológusok tisztelik az életet, és elismerik, hogy Isten a végső létalap, ez az elismerés azonban nem von maga után olyan konkrét viselkedésformákat, amelyek akár csak megközelítenék azokat a cselekedeteket, amelyeket a hagyományos keresztény egyházakban „vallási imádatnak” tartanak. A Szcientológia olyan mozgalom, amely különböző vallási háttérrel rendelkező embereket tömörít; amely új felfogást hangsúlyoz a teremtésről, az élet értelméről és a megváltásról; és a tanításai több nagy vallási tradícióból merítenek, továbbá átfogó tudományos irányultságot mutatnak. Ezért teljesen helyénvaló, hogy a Szcientológia az elméleteit absztrakt és egyetemes szavakkal fogalmazza meg, és a vallási imádatra vonatkozó elképzelése megfelel ezeknek a perspektíváknak. Az általános állásfoglalás így lett megfogalmazva: „A Szcientológiában a vallási imádatot a kommunikáció szempontjából definiáljuk. Az lenne képes a hatékony vallási imádatra, aki önmagát képesnek tartja arra, hogy elérjen olyan távolságra, amely ahhoz szükséges, hogy kommunikáljon a Legfelsőbb Lénnyel.” [Scientology as a Religion, p. 30]
A Szcientológia olyan mozgalom, amely különböző vallási háttérrel rendelkező embereket tömörít; amely új felfogást hangsúlyoz a teremtésről, az élet értelméről és a megváltásról.
A Szcientológia lényege a kommunikáción keresztüli megértés – ez a thetán saját múltjával és a környezettel folytatott kommunikációt jelenti, és ilyen értelemben a keresztény imádatban zajló kommunikációhoz hasonlít, amikor az egyén imában és az Eucharisztia kiszolgáltatásánál igyekszik kommunikálni az istenséggel, és az Eucharisztiában részesülő személyt az angol terminológiában valóban úgy nevezik, hogy „communicant”. A cél nagyrészt ugyanaz – az egyén megtisztítása, lelkének rehabilitálása a hosszabb távú megváltási folyamat részeként. A Szcientológiában az ilyen kommunikációnak két alapvető formája van – az auditálás és a képzés.
Az auditálásnál, amely az egyén és saját (a thetán) múltja közötti privát kommunikációként zajlik le, az auditor és az E-méter közvetítőként működik, de ez lényegében olyan folyamat, amely az egyént jobb összhangba hozza igazi és eredeti önmagával, és ebben az értelemben megkísérli kapcsolatba hozni őt az alapvető szellemi valósággal.
A Szcientológia Írásaira való képzés kommunikáció az alapvető igazságokkal és a lét alapjával. A megnövekedett megértés által az egyén erősebb kommunikációra törekszik saját alapvető énjével, másokkal és az egész élettel. Ezek a tevékenységek is tartalmaznak vallási imádatra jellemző elemeket, még akkor is, ha az olyan jellemzők, mint egy istenség csodálata, a kiengesztelésével való régimódi törődés és az esdeklés ősi eljárásai, ebben a modern összefüggésben túlhaladottak.
VIII.IX. A túlélés mint cél a Szcientológiában
A kulcsszó, amely feltárja a Szcientológia-kápolnákban folytatott szertartások célját, a „túlélés”, amelynek fogalmát ismétlődően hangsúlyozzák a Szcientológia irodalmában. A „túlélés” azonban csupán a régi vallási fogalom, a „megváltás” modern szinonimája, a megváltás pedig minden vallásban az imádat elsődleges célja, kapcsolat kialakítása a hatalmas istenség és az alárendelt hívő között, ami a szerencsétlen és rossz tapasztalatok csökkenését vagy eltűnését és a nyereségek megsokszorozódását eredményezi, végül pedig az élet folytatódásának jutalmában csúcsosodik ki. A Szcientológia a thetán megváltásával foglalkozik, felszabadításával az anyag, az energia, a tér és az idő rabságából, a hozzánk közelebb álló esetben pedig az arra való képességével, hogy legyőzze a testi fogyatékosságokat és a mindennapi élet viszontagságait. A thetán – mint az emberen túli lényeg, avagy lélek – a fizikai test előtt is létezett, és vannak kilátásai arra, hogy túlélje azt. Ez a túlélés végső soron a Nyolcadik dinamika, a Legfelsőbb Lény túléléséhez kötődik, és a Szcientológia auditálási és képzési szolgáltatásai arra szolgálnak, hogy növeljék a tudatosságot ezzel a végső realitással kapcsolatban. A gyakorlat tehát alkalom a résztvevők számára, hogy megújítsák és megerősítsék a természetfeletti iránti elismerésüket. Abban az átfogó értelemben, amit a fentiekben megvizsgáltunk, ez alkalom a vallási imádatra és a megvilágosodásra.
VIII.X. Auditálás és képzés
A Szcientológia központi tevékenységei az auditálás és a képzés. Ezek a szellemi megváltás eszközei. Csak ezekkel a módszerekkel képes a thetán – vagyis az egyén – eléggé szabaddá válni, és elérni azt a szellemi állapotot, ahol „ok” az élet és az anyagi világ felett. Az auditálás, amelyben az egyén szembenéz saját múltbeli fájdalmaival és traumáival, segít neki kézbe venni saját élete irányítását, és megszabadítja őt a reaktív elme irracionális késztetéseitől. Tehát, miközben auditálják, azt mondhatjuk, hogy a preclear egy megváltásra irányuló szellemi tevékenységbe kezd, amelynek előnyei felhalmozódnak, és amely végül egy olyan állapothoz vezet el, amelyben a thetán többé nincs „enturbulálódva” az anyagi körülményektől (MEST). Egy ilyen szellemi küldetés, amelynek végső célja a megváltás, bár külsőségeiben és hitelvi megfogalmazásában eltérő lehet, a világ minden fejlett vallásának központi, legfontosabb feladata.
A képzés arra irányul, hogy kommunikálja a bölcsességet bárkinek, aki megvilágosodásra törekszik, továbbá azoknak, akik segíteni kívánnak másoknak a megváltás elérésében. Ezekben az eljárásokban kifejeződik az az igény, hogy a személy nézzen szembe saját fájdalmas múltbeli tapasztalataival, és győzze le azt a hajlamát, hogy másokat hibáztat saját hibáiért. A képzés ezt a célt egy sor hierarchikusan egymásra épülő tanfolyammal éri el, amelyek során a tanuló megtanulja és tökéletesíti az auditálási technikákat, amelyekről úgy tartják, hogy a kellően standard szint elérése után hatékonyan alkalmazhatók minden preclearen. A képzés intenzív programként van megszervezve, és bárkit, aki már tanúja volt a képzési tanfolyamokon részt vevők koncentrált elkötelezettségének – mint én is Saint Hill Manorban, a Szcientológia Egyházban tett látogatásaim során –, menthetetlenül lenyűgöz az az eltökélt céltudatosság és komolyság, amely minden tanulónál megnyilvánul, és ez természetesen a vallásos elkötelezettség.
VIII.XI. A Segerdal-féle tévedés
A Szcientológia olyan vallás, amelynek szerveződése alapvetően nem a hagyományos gyülekezeti formát követi. Abban az időben, amikor a jelenkori kommunikációs forradalommal szembesülve az intézményesített egyházak kezdik felismerni a gyülekezeti struktúrák korlátait, és más imádati sémákkal kísérleteznek, a Szcientológia már kifejlesztett egy új és intenzívebb eljárásmódot a szellemi szolgálatok nyújtására. Az auditálás által megkívánt személyes kapcsolat és az auditorok képzésének intenzív rendszere olyan sémát alkot, amely gondoskodik minden egyes egyén szellemi fejlődéséről, és ez a lelkipásztori gondoskodásban messze meghalad mindent, amit a gyülekezeti lelkészi szolgálat konvencionális formái nyújtani tudnak.
A közvéleménnyel ellentétben a Szcientológia gyakorlatainak imádati státusával még foglalkozni kell a bíróságokon. Egy korai ügyben (Regina kontra Anyakönyvi Hivatalvezető ex parte Segerdal és mások, 1970) a központi téma az volt, hogy a Szcientológia Egyház által East Grinsteadben fenntartott egyik épület „vallási imádatra szolgáló találkozóhely”-nek minősül-e azon az alapon, hogy az egyház által ott tartott szolgáltatások megfelelnek azoknak a kritériumoknak, amelyekről úgy vélik, hogy meghatározzák, mi tartozik a vallási imádat körébe. E szolgáltatások közé tartoztak olyan ceremóniák, mint a heti prédikációk és más összejövetelek, keresztelők, temetési szertartások és esküvői szertartások. Bár ez esetben Lord Denning úgy határozott, hogy ezek a bizonyos szolgáltatások nem minősülnek vallási imádatnak, valójában a Szcientológia Egyház vallási gyakorlatának magját az auditálási és képzési eljárások alkotják. A szcientológusok számára ezekben a tevékenységekben nyilvánul meg az imádat – mint kommunikáció a spirituális valósággal –, nem azokban a szolgáltatásokban, amelyekkel a bíróság a Segerdal-ügyben foglalkozott. Persze ezek a vallási imádati tevékenységek talán nem illenek a bíróságok által említett modellbe, amely a keresztény imádatot veszi alapul, hiszen itt nincs jelen egy istenség tisztelete, viszont a gyakorlói számára ez vallási imádat.
A fentiekben (VIII.I.–VIII.VI. részek) felvetettekből nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem minden vallás posztulál egy legfelsőbb lényt. A Segerdal-ügyben Lord Denning utalt rá, hogy a buddhizmus kivétel az általa támogatott alapelv alól, és mondta, hogy lehetnek más kivételek. Miért ne lehetne ezek egyike a Szcientológia? Ha vannak kivételek, az nem kérdőjelezi meg magát az alapelvet, és nem teszi semmissé a használt definíciót? A hajlam arra, hogy a kivételek megtárgyalása ellenére visszatérjenek annak hangsúlyozására, hogy a vallási imádat elengedhetetlen eleme egy Legfelsőbb Lény, mutatja, hogy mennyire fennmaradnak a kulturálisan kondicionált feltételezések, a más kultúrákból származó ellentétes bizonyítékok ellenére. Ráadásul persze a Szcientológia elismer egy Legfelsőbb Lényt, de ezt olyan valamiként fogja fel, amit nem lehet könnyen megérteni, és amivel a kommunikáció az emberi megvilágosodásnak ebben a fázisában ritkán fordul elő. Így, bár a Szcientológia posztulál egy Legfelsőbb Lényt, nincs olyan feltételezés, hogy az emberek normálisan kijelenthetik, hogy közvetlen tudással rendelkeznek erről a Lényről. Ez önmagában is alázatot jelez, ami néha hiányzik az olyan vallásokban, amelyekben az egyéneket merészebb kijelentésekre bátorítják azzal kapcsolatban, hogy ismerik Isten akaratát és gondolatait.
Tekintettel a Legfelsőbb Lénynek erre a korlátozott megértésére, a függőséget mutató beállítottságok, amelyek ismerősek a kereszténységben, az esdekléssel, a tisztelettel, a magasztalással és a közbenjárással együtt alkalmazhatatlanná válnak. Nem kevésbé lesznek alkalmazhatatlanok azokra a keresztényekre, akik támogatják a modern teológusok által a Legfelsőbb Lény definiálására javasolt mintákat (lásd IV.II. rész). A tiszteletadás nem hiányzik a szcientológusokból, akik magát a teremtést tisztelet tárgyának tartják, de egy antropomorf módon felfogott Isten nélkül a vallási imádat zsidó-keresztény tradícióban megtalálható elemei és formája nem alkalmazható rájuk. Amikor valaki a vallási imádat lényegét inkább a céljában és a törekvéseiben, nem pedig a külsőségeiben látja, nem nehéz a szcientológiai gyakorlatokat vallási imádati formaként elismernie.
